kritikus tömeg

Sárközy ténykedő kritikája nemzetközi kritikát érdemel, de kész alázásra alázással felelni, birodalma kemény fejére alapoz. Nézetei radikálisak, kiállása hercig, politikája udvarias, de határozott, különböző rétegződéseknek nehezen emészthető etikai zsákutca. Rendet csinál minden téren. Tőle hangos Európa, sőt, talán a világ másik felén horgászó alaszkaiak is felkapják a fejüket, ahogy bejön a sistergős műsorsáv, megáll a jégen a kezükben a csákány és összenéznek. A tűz mellett otthon utánakeresnek, hogy hol is van Franciaország.

Kína leszarja az egészet, már az USA-t vásárolja kilóra. Hitelezi ünnepélyes keretek között, meghajol és az ebédszünetben tíz milliós gyárvárost húz fel plazmatalicskával, élő szövetekkel a fémvázon. A vörös lobogó összehegesztett hazugságai alatt serény munka folyik, Orwell pörög a sírjában.

A németek csak nézik, mert történelmük lelkiismerete leszedálja őket. A berlini gettókban egy nyelven nyomják a helyi vicclapot. Ha vollblut német tér be, nem érti a török krixkraxokat, megrendeli a maga kis kebabját a rózsavíztől bűzölgő moszlimtól és beül egy sarokba burkolni. Egykor erős volt e nemzet, mára morális dekadenciája falja fel jó értelembe vett übermensch mivoltát.

Az olaszoknál az albánok és a marokkóiak lebzselnek. Anno Berlusconi beemelte a népszámlálásnál a kötelező faji regisztrációt, takarított kicsit a szemétkupacokkal megrakott városok elkoszolódó kerületeiben, aztán beleröhögött a közvélemény szemébe és annyit mondott: igen, faji alapon kirúgdostam az embereket innen. Most akkor mi van, he, mit pattogtok?

Haza kell küldeni.

Az van, hogy haza kell küldeni. Meg kell fogni és meg kell neki mondani, ha nincs munkád öcsém, akkor ragadd meg a táskádat és menjél szépen haza. Ez eddig tiszta sor, kríze volt-van-lesz, a legutolsó meg belerúg a macskába. Statisztikák ezek, amik köztudottan úgy készülnek, hogy ül egy hájas kretén a meleg büróban, jobbal még beleharap a zsírburgerbe, aztán ballal rátöf a taszt egy billentyűjére, majd a monitor kiokádja a megoldást, százból százalékol random megnnyiséget. Azt tetemesre minősíti az apparátus, kiadja a parancsot a szerveknek, urambocsá'. És ez a megoldás.

Illetve csak részben és most nem arra érdemes gondolni, hogy szabad mozgást biztosít a közös halmaz, hanem arra, hogy a lépték ennél sokkal nagyobb, rázzuk hát helyére az arányérzékünket. Kőkemény szociológiai kérdéskör, és ez a lényeg, hogy a több száz éve vándorló népcsoport hol találhatja meg a hazáját, hova integrálhatja magát. Ami van, csak politikai tili-toli az egyik oldaról, még egy kövér adag a szívlapáttal szorgalmasan hordott szarkupacra, ami ott púposodik a szőnyeg alatt és nyomja a pihenő test hátát. Nekünk nem kellenek, tessék kérem, aki tudja, fogadja be őket. Innen el.

De hova haza?

Ha kiterítesz magad elé egy Európa térképet és nem vagy lusta lekottázni a történelem azon szegmensét, ami a cigányság és romaság cévéjét teríti az asztalra, akkor kiviláglik, hogy ők ehhez értenek. Neki ez a tálentumuk. Menni és menni és a trappolásban otthonra lelni. Nekik a rugalmasság a hazájuk, és éppen ehhez igazítják az életvitelüket, ami tökéletesen kontraproduktív a lokálpatrióták szemléletével. Itt csak a jogrendszer változott, de az nagyon.
Ennek előfeltétele volt a kereszténység, ami nyugatról keleti irányban végigsöpört a kultúra bölcséjén, egészen benyúlva odáig, ahonnan ők jöttek. Bár revans, az ördög kacagása, de alig bosszú, inkább hálószaggató öngól több száz év távlatából.

Még ha Orbán tehetséges politikus is, ahhoz is van tehetsége, hogy hülyékkel vegye körül magát. Ez mindent kompenzál. Olyan, mint derékig érő vízben izomból szaladni. Mint ellenszélben hegynek fel bringán tekerni. Lehet azt mondani, hogy ez itt az emelkedő, de ha lefelé mutat a pálya, nincs az a trükkös mondatszerkezet, ami eladja a hitelt, kedves barátaim.

Itt van kezdésnek a Matolcsy-kamikáze, aki egyenes tekintetét veti a nyugat gonosz szemeközébe. Bele annak woland egzisztenciájába, hess. Megy ez nekünk egyedül is. Igaz, nem hogy esik, zuhan a forint, de a ló nem döglött, csak mélyen alszik, nyugi. Hozd a bicskámat, mert Sanyi. Erősödik a frank, a labda nincs outon, ha vonalra pattan. Még jó. Mindenkinek szopó van. Köztes időben rugózik a gyanútlan szlovák gazdaságon és nem kapcsol, hogy vérgáz.

Aztán van nekünk egy Hendénk, aki komoly kommunikációs problémákkat küzd. De azért pumpálna még pár királyi magyar forintot a porig alázott, szétvert konvojba, akiket egy maréknyi rendezetlen gerilla halálra ijesztett egy cukorból és spárgából, házilag barkácsolt petárdával, ami pukkant. Mert veszélyben vannak a hőseink, akik nem mellékesen szent háborút folytatnak, amiért nem mellékesen idefaxol a büdös lábú turbános, hogy büdös lábával ötvenes szájat tapos a magyarnak. Mintha számítanánk. Mintha rajta lennénk valami iszonyat fontos térképen. Nem különben ők.

Küldjétek Zagyvát, majd ő kihívja őket a folyosóra.

Cserébe viszont van Terrorelhárító Ellenlábas, magyar Pentagon (sic!), ami lokalizálja a támadás pontos helyszínét. Már az afgánok is tudják, hiszen minap kilopták a kocsiból az épület pontos tervrajzát. A spájzban vannak.

Schmitt magas labda. Most nem csapom le. Annyi fogás van rajta, olyan sok irányból lehetne töfködni, hogy máris unom.

És végül, de nem utolsó sorban, előkerül Rodolfó varázsdobozából a népszaporító Boross. A zseni. A politikai elit fekete doboza. Az ember, aki kinéz a vak ablakon és elkiáltja magát, míly gyönyörű ez a táj. Jobb kézzel meghúzza a vodkás üveget, ballal láncdohányoz.

Azt mondja a jó érzékű, hogy aki nem rittyent záros határidőn belül kölköt, az nem építi a nemzetet. Tehát nincs velünk. De ha nincs velünk, akkor ellenünk van. Ha ellenünk van, fizessen. Megtűrjük, de fizessen. Nincs ebben erkölcsi hányad, a királyi kincstár állományát meg kell tölteni, s ha kell, hát gnómokkal. Majd forrasztunk rá felbőgés után fülkeforradalmi szavazócetlit, helyes iksszel, hogy tudja, mi is az identitása.

Milyen szerencse, hogy az ötletgazda vetélt introját vékony kacagás lengi körül. Milyen beszédes, hogy ez az ember szaktekintélynek örvend. Valahol rosszabb, mint a Szijjártó humorita, aki azért, mert kimaradt a Szaknévsorból, habzó szájjal töri rá az ajtót meg nem nevezett párt sajtótájékoztatójára. Valahol viszont jobb, mint az egész ellenzék úgy álles cuzámmen.

És ez árulja csak el igazán, hogy mekkora szarban is vagyunk.

Ha valami nem jó, azt be kell tiltani. Ami nem szorgalmaz nemes célt, nem hordoz értéket, örökbecsü és fényes jövőt, édes emlékeket megidéző múltbeli képet, az hulljon. Ami kényelmetlen, az kényelmessé válik a tiltás által, mert így minden munkás és pozitív hatásnak marad hely, mely kitöltésével gyarapszik az ember, mint fogyasztó és előállító. Ez itt az üzenet, a velős és szikár progresszió, mely úgy öleli mellehúsára napjaink innovatív régióját, hogy attól a süket meghallja, hogy mit mond a néma a telefonban.

Be kell tiltani például Mónikát, mert a könnyed szórakoztatást lesöpörte a cigány-wrestling. Ez valahol fain, mert nem való gyerek szájába a koraesti, fogatlan szúrós szagú show, még ha talán a legélethitelesebb reality show is volt mind közül. Az már ugyanakkor kérdéses, hogy miért hagy maga körül a tétlenség űrméretű lyukat az Édesnégyes című műsor láttán, amiben egy Szomorú Szamuráj nicknevű hennaképű tincsfreak vica verza járatja le a férfi-nő kapcsolatot, s benne a férfit, benne a nőt. És főleg és első sorban, be kell tiltani a csöveseket, mert az majd minden problémát orvosol. Igen ám, csak sajnos a tiltás látszólagos siker, alig hatékony és nagyon alibi, mert morálisan megkérdőjelezhető azáltal, hogy kimutatja egy olyan dolognak a fonákját, amibe a tiltó szerv, mint hatalom, belebukott. Nem bírok el vele? Betiltom. Idegesít és okolom valamiért? Cipőket le, hölgyeim és uraim, gyöngéd ólomkatonákkal taszajtunk mellkas tájékán önökön, hogy olyan sikeres ugrást hajtsanak végre a nem éppen feszített víztüköbe, mint Uschi Freitag az EB-n.

Amikor gyerek voltam, tilos volt vacsora előtt ennem, mert akkor nem tudtam rendesen vacsorázni. Persze ettem, két pofára tömtem a csokit, amiért meg is lakoltam serényen anyám haragja által. Később megértettem, hogy nem azért nem csinálunk ilyet, mert nem fogy el az étel a tányérról, hanem azért, mert megsértek vele egy olyan embert, akit szeretek.

Na de ki visz hajlékot és meleg ételt a hajlaktalanoknak? Mert az odáig rendben van, hogy nem akarjuk, hogy a szemünk láttára faggyanak meg lecsúszott honfitársaink és valahol az is lájk, hogy tenni próbálunk értük. Már csak a módszer karcol szép ívű kérdőjelet a tanácstalanság szürke flaszterére. És hopp, az arra járó gyanútlanul sétálgató, normális ember ítélőképessége megbicsaklik a tevőleges bikicsunájon, s vörösen izzik fel az értő és érző szempár, mert enni kér a szellem a logika ritmikájában, de nem kap. Nem csoda. Valami itt nagyon nem kerek. Arról van szó kérem, hogy a megrészegült Pintérék keresik a fogást a népszerűség gazdatestén és betiltják a hajléktalanságot. Csak úgy ukmukfuk, vitának helye nincs. Na odavigyázzál! Hétfőtől nem lesznek hajléktalanok. Ki lesznek tiltva a közterületekről, adja hírül a Népszabadság mai száma a sajtótájékoztató nyomán, és hozzáfűzi a ok-okozati mutatványt, hogy:

"A Belügyminisztérium eltökélt szándéka, hogy rendet teremt a közterületeken, mert álláspontjuk szerint a szociálisan nehéz helyzetbe került embereken nem azzal lehet segíteni, hogy megengedik nekik ezeknek a helyeknek az elfoglalását - közölte a tárca sajtóosztálya." 

Mindezek értelmében az eddigieket alapú véve megállapíthatjuk, hogy a new age látószögéből újraíródik a homeless broadway story, mert az kövér alamizsna, hogy lehajthatta a fejét a kivetett az út patkájára. Előtte sokan és hosszan hezitáltak, hogy most akkor szociális támogatás gyanánt megtolják a szerencsétlen életét egy szoba-konyhával, vagy megengedjék neki, hogy macskakővel takarózzon. Utóbbit választották, mert az mégis csak az alázatról szól, majd úgy kanyarították a forgatókönyvet, hogy a nép tapsikoljon örömében. Ezen analógia mentén oldalazva az is világossá válhat mindenki számára, hogy azért nem adtak napi háromszor meleg ételt az éhezőknek, mert az sokkal emberibb, mint az, hogy ha adnak. Megengedték nekik az éhezést, jóllakottnak lenni buzis és nem menő, éhezni azonban király és hippipísz.

De mától mindennek vége, mert hamarosan hatályba lép a törvény, mely kitiltja a közterületekről az oda nem illő városrondító elemeket. Tiszta, ápolt aluljáróink lesznek, melyek padlójáról akár enni is lehet majd. A hajléktalanokat bezsúfolják egy űrkompba és kilövik őket az egyik galaktikus táborba, melyet a kormány vásárolt arra a célra, hogy az összképet javítva elraktározza a szakállas koszt. A másik lehetőség, hogy javítanak a Föld nevű bolygó budapesti szállóinak anyagi kondícióin, bár minden bizonnyal az erre elkülönített pénzt felemésztette az a Terrorelhárító LOLbrigád, akiket meglopott egy mainstream junky tervrajzügyileg.  

- Azok ott mik, kacsák?
- Nem tudom, de van nekik szárnyuk.


A gyenge ellenzék kétségbeesett kondérjában rotálnak az arcok. Új freakek kellenek, lelkesek. Nyolc év sárral kevert vérét nehéz lesz lemosni, de nem lehetetlen. Ezért a képlet úgy fest, hogy zárójel kinyit, vérátömlesztés szorozva a reménnyel, zárójel bezár, mindez a négyzeten, egyenlő süti. Így előtérbe, tehát a kommunikációs csatorna beszélő végére, kipakoljuk a szépséget és a szörnyeteget, hátha. Kezükben pite és a humorzsák kiskátéja.

A két virgonc a nemek felosztásában testvériesen osztozik, mert ilyen ez az országbontó (bomlasztó?) szellemiség. Évekig kordonoztak ősapáik és ősanyáik, mára az már nem dívik. Ellenzékben szar kordonozni, ez már biztos, mert csak otthon lehet. Nyílvánosan jogilag megtámogatott kőzuhatag és harminc nap elzárás. Cserébe illik szimpatikusnak lenni, mert azt mindenhol ér, sőt. Nem csak ér, de jótékony is, még ha továbbra sincs mellé konstruktív tenor. Mert nincs. Nem várat magára, nincs. Elvileg már megérkezett, úgy van, hogy nincs, ezt így próbáljuk meg feldolgozni. Olyan, mint a Sas Kabaré. Folyamatosan szomorú.

Abban a meccsben, amiben a fidesz kúl volt, eredményes, a maszop gyenge és csökött. Nem tud elég hevesen anyázni és komcsizni, a nácizás szelét pedig a lágerstréber nyilasmisi-gyár fogja fel. A kdnp kussolkodva érdeksunnyog, az elempé, nos, mint önmaga súlyosbított paródiája, suttyomban szavazócetliket bugáz a nagyoktól.

A baloldali mélynövésnek nem hatékonyak az újságírói, mert képtelenek logikusan érvelni. Politikusaik hangjai hitelességi impotenciával küzdenek, a partvonalon ácsingózva várják, hogy hol tudnak berohanni a kormány boldogságmásnapos egykapuzásába, hogy azt suttogják: nem szeretnénk, hogy ez így legyen. Valamelyik nap még egy harmatos "Orbán Viktor mondjon le" szignál is kicsúszott valamelyik bátor versenyző szájából, de hamar rájött, hogy a megye háromból mucsai tájszólásban nem érdemes belepicsogni a csempioszlíg döntőjébe.

Nem marad más, mint a szimpátia. A szavazástól tartózkodó massza megnyerése, tehát annak a tetemes tömegnek a mozgósítása, akik jelenlétüket nem ölték májusi forradalomba. Ebben pedig, az újrapufferelt szériában, az ex-átévés Kormos Kata és az eredményességben hívő Török Zsolt játszik fontos szerepet. Remélem, kellemetlen kérdéseknél Katika is kigombol pár blúzgombot, mint a Demcsák. Abban legalább volt valami népjóléti akarat.

video

Hány éve is vagyunk Afganisztánban? Sok. Visszaemlékezni is nehéz, az archív relikviák közül kikaparni az infót lusta vagyok. Emlékeimben kutatva felbukkan, ahogy visszanézek egykori önmagamra. Masíroztam bakancsban, szoros egyenruhában, keretek között, szabályok szerint. Nem volt háborús övezet, a mindennapi körülményeket feletteseink szabták meg, hol lazább láncon rángattak minket az egotuning bajtársiasságban, hol pedig keményítettek és kikövetelték a stokiba hajtott hozzáállást. Ez csak Budapest. Volt ilyen is és olyan is. Összességében fun, semmi dússág, akkor bár nehezen értelmezhető, mára kristály tiszta és mosolygásra késztet.

Afganisztán, ízlelgetem a szót. Távoli ország viharvert történelme Ázsia misztikus univerzumában. Lófaszt sem tudtam róla, amíg be nem kúszott a perifériámba az easy going from USA. Egy szelet föld, egy darabja az egésznek. Stratégiailag fontos, ideológiák mögé rejtett politikai és gazdasági mélyedés. Benne derékig jár a hatalomvágy. Mozgatják különös, távoli erők, energiák, melyeket fogyasztható formákba interpretál a trükkösen eldugdosott igazságok gyára. Ami a pórnéphez elér, valami más, torz és kusza, amorf ködfelhő. Nem tudom, hogy miért van ott az USA, s tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hogy pontosan, napi szinten mit csinál. És te sem, ez itt a Rittberger-csavar.

Reggel fogat most, ez biztos. Minden jóérzésű világelső megmossa a fogát, gondolom, Tiger Woods is és Eminem is, sőt, Ady is megmosta a maga nemében, de ne feledkezzünk el Hitlerről sem. Bajszot is nyírt. Fotogén gének. Frodó nem mosott fogat, fátylat rá. Harry Potter pálcát is polírozott, de ez most nem az könnyed pornószájt. Ez mind kizárólag valószínű, alig bizonyosság. Ami átüt a printsajtón és ami kiömlik a tévéből, azok metszete. Két kolgét reklámarc ezer wattos kacaja között. Aztán kapcsolás tovább, köp a Maci és belebújik hatvan éves pizsijébe, magára rántja enyhén pedo hajlama hatására plüss vibrátorát és dormire.

Na igen ám, de nem ilyen idilli ez a kép. A Maci tejfehér, szirupos nihil-álma felett bekopog a repedezett népjólét ablakán a morális ágacska. Először lágyan kaparássza az anyagot, majd lábbal előre, zsákos hacukában rúgja telibe a nírvána roskadozó egzisztenciáját, maga alá temetve az eddigi összes, önnyugtató álláspontját.

A háborúban emberek halnak meg.

Ilyen ez, ki mondta, hogy lehet másmilyen is? Tegye fel a kezét az, aki egy pillanatra is azt gondolta, hogy nincs benne a pakliban a tálib ász. Az addig oké, hogy Amerika osztja a lapokat, cinkelteket húz elő, mert a technikai fejlődésevolúcióban high tech lett a gyönyör, kiszórni pedig nem érdemes a tengerbe őket, ám a hangárokban tobzódnak magatehetetlenül. Háború kell, véres leszámolás. A gépsor nem állhat le, szerződés köt, nagy pénzek cserének gazdát a dumdum skullok árnyékában, indokot pedig kreálunk, mert a politika erről szól. Az eredmény megjósólásához még cigányasszony sem kell. Nem kell lapokat pergetni az asztalra, hogy aranyoskám. Gömbből kiolvasni a fiktív tutit, hogy naugye, tenyereket vizslatni és swingelni pénzért egy poszt-modern sátorban, ódivatú ruhákban, autentikus tájszólásban. A világ azon részén alacsonyan szállnak a repeszek, kevlár mellény és macskaszar. Gyíkok a sivatagban, oltáshegyek és skorpiók a sátrakban. Honvágy ott, család itthon, a kettő között pedig a mérleg azon serpenyője, melyen a tetemes összeg figyel. És ez itt a lényeg. Kizárólag ez.

Sokakban felvetődik a kérdés, mit keres ott a magyar kontingens? Nem kell agytrösznek lenni, hogy megállapítsuk, pénzt. Igen ám, csak van itt egy olyan etikai bibi, mely sajgó pont a bőrön, égető és savas érzést generál a szájban. A honvéd az egy olyan állatfaj, aki azt mondja, kardot rántva a Hösök terén, eskübe állva, hogy a "hazáért mindhalálig". Ezt mondja Hende Csaba is, amikor a posztumusz hadnagyné, hősi lobogóba burkolva, befut Kecskemétre. És ezt mondja minden jóérzésű egyenruhás, és igazuk is van. Engem az irány zavar, mondjuk ki.

A hazáért meghalni dicsőség és kenyér. A haza érdekéért meghalni, na az már ciki. Nem menő, bármilyen unkóser megállapítani, az etikai kódex üres lapja, ahogy az egyenes beszéd teátrális magaslatokban szárnyal, hazugságban gazdagon. Nem von le a hadnagyasszony érdemeiből ez semmit, csak a módszer hagy egy bukét maga után.

Nem az itt a kérdés, hogy hős vagy nem hős, hiszen támadás következtében halt meg, háborús övezetben, tehát az, elvehetetlenül. Azzal van itt kérem a gond, ahogy ezt úgy kommunikálja ki az arra hivatott, hogy a "hazáért". Szó sincs róla. A "pénzért", így emlékezzünk rá. Ha ezt a szót a helyére tudod tenni, akkor kapsz egy korrektebb képet, kevesebb mesével.

Sarkozy cigányai, nol.hu, 2010. augusztus 27, Aczél Endre

Sokáig nézegettem, közelebb mentem. Méregettem, forgattam, körbejártam, hiába. Lefeküdtem, aludtam pár órát, felkeltem, öblögettem sokat, elsétáltam az ablakhoz, levegőt engedtem be, hátha. De nem. Vártam a logika merényletét. Az első schwungot, mely felkap és elvisz egy olyan ózi csodába, mely belepottyant ama ördögi katarzisba, ami helyére billenti a részleteket. Később letapogat minden irányból, szögbe helyez és elégedett, amiért cserébe én sem hüppögök és lázadok, hanem medatatívan simulok a harmóniába és azt mondom, rendben van. Nem jött el.

 Marad az értetlenség, az egy csepp, mindent mérgező belső kacatzaj, ami folyton kattog és közlésre ingerel. Kérdéseket vet fel, üresen tátongó megannyi légnehezéket. Nem múló, a vasárnapi ebéd fölött is felbukkanó érdes szélű műanyagokat, sunyin támadó, a semmiből kilépő, letaglózó negatív élményeket, melyek olyan abortált kiindulópontok, amik az auftakt első mozdulatában baszódnak pofára.

 Az ontológiát rendelem első körben magam mellé, melyben felsejlik a felismerés, szabad asszociációm teljes tárháza is kevés. Minden fiktív noir képregény, anyutól hallott folklór és tévében látott népmese csekély, hogy megértsem, Aczél Endrét miképpen engedhetik tollközelbe annak tudatában, hogy demagóg. Nem, nem ez a baj, ugyan kérem, a playmatek is elhiszik, hogy érnek valamit, még azzal sincs baj, hogy megélhetésből tol a médiákban különös performanszokat évek óta, csak mellé szimplán hülye is. És büszke.

A büszke hülye zászlóvivője, elméletileg sokan sorakoznak mögötte. Hangját barlangatmoszba súlykolja, s élvezve annak minden visszaverődését nemes ajakbiggyesztéssel hülyíti a népet. Nem csak az ő felelőssége, ugyan. Aki rámutat elsősorban és főleg kizárólag, az legalább annyira vak, mint amennyire ő éles látású. Éles szeme van, csak az értékrendje csúszott el valahol, esetleg megfizetik és talán azért hazudni érdemes, kiszorítva önmagából az ész megannyi maradékát. Mondhatnánk, hogy nem baj, hogy van ebből éppen elég, miért pont őt kell lábánál fogva kicibálni a setét veremből. Nem csak őt, sőt. Sárközynek nincsenek cigányai, kedves Endre. Romániának vannak állampolgárai, akik szépen elindultak haza.